Úgy döntöttem, hogy újra belevágok a naplóírásba. Korábban (még a digitalizált világ megjelenése előtt) nagyon sok vaskos füzetet felhalmoztam, amikbe az aktuális gondolataimat, problémáimat, örömeimet írtam le. Ezek tartalma az idő múlásával párhuzamosan azonban szép lassan kezdtek átalakulni: a korábban siránkozásokkal, ill. az élet nagy kérdéseivel telehányt papírok helyére bekúszott egy "álmoskönyv". Ennek tulajdonképpen az volt a funkciója, hogy az éjszaka közepén bármikor előszedhessem az ágyam alól és leírhassam bele azokat a beteg képeket, amiket az agyam vetített a csukott szemeimre. Aztán ez is megszűnt. Jött egy óriási szerelmi csalódás (ki gondolta volna?!...), amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Akkor újra előkerült a naplóírás jelensége, de ez sem a "megszokott" formájú napi beszámolók összessége volt. Gyakorlatilag egy kisebb novellát hoztam így össze, ami a "Diary" címet kapta. Az említett kapcsolatom minden egyes felidézhető másodperce belekerült, így újra átélhettem az egészet, átértékelhettem a reakciókat, megláthattam azokat a nüansznyi jeleket is, amik a történések sodrásában akkor még észrevétlenek voltak számomra. Az írás közben nevettem és zokogtam egyszerre, de így legalább minden a helyére került. Olyannyira, hogy onnantól kezdve nagyon sokáig megint nem írtam semmit. 

Most pedig itt vagyok és újra késztetést érzek arra, hogy rend legyen bennem. 

Az említett kapcsolat után úgy kezdtem el szédelegni az életben, mint egy óriási atyai pofon után. Faltól falig dőltem, kerestem a helyem, de nem találtam sehol. Sokat változtam; gyurmaként alakítottak azok az emberek, akik belecsöppentek a világomba. Mindenki belémcsepegtetett valamit, volt aki csak keveset, volt aki nagyon sokat és volt olyan, aki anélkül állított újra arccal irányba, hogy arról ő maga egyáltalán tudott volna. 

De a legnagyobb változás öt évvel ezelőtt történt. Az a rózsaszín burok, ami 21 éves koromig körbefont, hirtelen szilánkokra tört. A szüleim elváltak, s a nagy fightolások kellős közepén csak mi hárman maradtunk egymásnak, a testvérek. Az öcsém felkészült az érettségijére, én az államvizsgámra. A húgom csendben megőrülve viselte a változásokat. Az anyám zokogva szidta az apámat, az apám darabjaira hullva öregedett 20 évet. Felelősséggel tartoztam értük, mindenki rám számított, nem omolhattam össze. Én lediplomáztam, munkába álltam és összeköltöztem azzal az emberrel, akit őrangyalként küldtek mellém onnan föntről. Életem legboldogabb három éve következett.

Aztán a megsemmisült rózsaszín burok bőrömbe ágyazódott szilánkjai elkezdtek vérezni.

Megszűnt a hitem. Nem tudom elhinni, hogy létezik egész életen át tartó boldogság, nem hiszek az anyámban, nem hiszek az apámban, nem hiszek a gyermekáldásban, nem hiszek a közös gondolkodásban, nem hiszek a kiegyensúlyozottságban, nem hiszek az elkötelezettségben. Mindez olyan erővel tört rám akkor, hogy kiléptem abból a kapcsolatból, ami... Nem tudtam leküzdeni a hitetlenségemet. Becsuktam magam mögött az üres, de élettel teli lakás ajtaját. Megöltem. A lakást, az életünket, a lehetőségemet, magamat...

Nihil következett. Megértettem, hogy mi az igazi üresség. Milyen az, amikor tényleg leszarom, amikor nem tud fájni semmi, amikor nem tudok örülni semminek. Csak lebegek és vegetálok. Iszom, táncolok és közben belülről rohadó mosollyal flörtölök. 

Összejöttem egy sráccal, akivel szex-partnerek lettünk. Aztán egyre többet lógtunk együtt. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy néhány hónap leforgása után már velem él... De még mindig nem érzek semmit. Simogat, becéz, gondoskodik, elfogad, csodál és szeret. Én meg csak élek... Mellette és nélküle.

Ennek a blognak tehát az a célja, hogy újra megtaláljam  magam. Ha össze tudom szedni- és ragasztani a szilánkjaimat, akkor talán nem fogok több embert bántani az én-bizonytalanságommal, a "nem-tudom-hogy-mit-akarok"-kal, az érzéstelenségemmel, a nihilemmel. Újra önmagam akarok lenni, újra világítani akarok, újra izzani akarok! Gyilkolni vágyom a bennem élő elátkozott angyalokat...