Minden vágyam az, hogy szabadon, kötöttségektől mentesen élhessek. De ezt több, mint valószínű, hogy soha nem fogom tudni megvalósítani... A munkámban tele vagyok kötöttségekkel. Felelősséggel tartozom a gyerekekért, a kimondott szavaimért, életek alakulásáért. A magánéletemben viszont próbálok a lehető legszabadabban élni, de még ennek is határt szabnak a saját magam által meghúzott keretek. Hogy lehet ezt a kettőt összemosni?

Hogy lehet úgy szabadnak lenni, hogy közben párkapcsolatban élsz? 

Talán, ha azonosak lennének a prioritások. Ha ugyanazokon a dolgokon nevetnénk. Ha ugyanarra a koncertre vágynánk. Ha együtt éreznénk a zene ritmusát. Ha lehetne mellette saját, privát szférám is. Ha nem láncolna le az érzelmeivel, ha nem sajátítana ki a  világ elől, ha megérezné a barátság fogalmát, ha értené, hogy egy barát mindenek felett áll, ha....

Az elmúlt napokban sok minden letisztult bennem. Már sejtem, hogy mire vágyom és sejtem, hogy mi tehet boldoggá. Szeretnék visszatérni önmagamhoz, a gyökereimhez, mert nagyon elmásztam már mellőlük. Változtam. Sokat változtam. De attól félek, hogy ami az elmúlt fél-egy évben voltam, az valójában nem én voltam. Csak folytam az eseményekkel, nem érdekelt semmi és senki, csak az, hogy ÉN jól érezzem magam az adott pillanatban. Nem figyeltem közben arra, hogy ez mennyit tompít és csorbít az eredeti vonásaimon, hogy mivé alakítom saját magam, hogy merre tartok... Vissza kell térnem az eredeti útvonalamra, arra, amit nekem szántak, amit elfogadtam, aminek jó részét már ki is tapostam. 

A mostanában történő események döbbentettek rá arra, hogy ki voltam én azelőtt és mennyire jól éreztem magam akkor a bőrömben. Köszönöm annak, aki - tudatlanul bár, de - tükröt tart nekem, aki megpróbál visszadobni a helyemre, aki kézen fogva visszavezet azokhoz a dolgokhoz, amiket élvezek, oda, ahol igazán otthon vagyok. Köszönöm neki, hogy megismerhettem, köszönöm a Sorsnak, hogy elém vetette őt és kivárta azt az időt, amíg nyitottá váltam a szembesülésre, ill. a jó befogadására...