Az elmúlt egy hét nagyon össze-vissza, helyenként kicsit hullámvasút-szerű volt. Hétfőről keddre virradóan hosszú idő után először tört rám megújult erővel az alvászavar. Kedden egy óriásit partiztam a világ legédesebb, legimádnivalóbb és legállatabb emberszabású medvéjével, minek következtében megint nem sikerült másfél óránál többet aludnom. Szerdán megtörtént a szakítás, ezért az én legeslegemnél aludtam, ill. csak próbáltam. Csütörtökön Ági barátnőm fogadott be, akinél végre ki tudtam adni magamból minden feszültséget. Ő és a vőlegénye valószínűleg valamiféle mágusok, akik egy pillanat alatt belelátnak a vesémbe is. Szóval sikerült egy furán jóleső dark hangulatú pálinkás-sörözős-sírós-beszélgetős estét csapnunk, ami megadta a következő nap felhangját is. Aznap éjjel tudtam a legkevesebbet aludni, rossz álmok, gondolatok kattogása és egy k***a szúnyog miatt.

Másnap korán reggel ittunk egy kávét a kerti hintaágyban ülve, ott folytatva a beszélgetést, ahol néhány órával korábban abbahagytuk. Miután azonban megkaptam az első üzenetet a napom további alakulását illetően, teljesen lázba jöttem... És innentől indult a következő etáp a hullámvasúton...

A fáradtságtól, a másnaposságtól, a melegtől, a "hontalanságtól" és a kialvatlanságtól remegve érkeztem meg pénteken a világ végére csak azért, hogy egy kis megnyugvásra találjak. Meg is leltem, hiszen pont azt kaptam, amire szükségem volt, pont úgy, ahogy vágytam rá. Pont annyit, amennyit szerettem volna, nem többet és nem kevesebbet. Bátran merem állítani, hogy ez - és az ezt megelőző hasonló programok és időtöltések - TÖKÉLETESEK voltak, semmit nem változtatnék rajtuk. Sőt, néha vissza is játszom magamban ezeket az eseményeket, mert többek között ezek azok, amik előre visznek és erőt adnak ahhoz, hogy végig tudjam csinálni a kiszabott 5 lépéses tervemet. :) Ezen az éjszakán még az alvás mennyisége is pont elég volt, de csak ahhoz, hogy problémamentesen juthassak el a világ egyik végéről a másikra... :)

A másnapomat már otthon töltöttem. Egész délután próbáltam aludni, de film- és sorozatnézés lett belőle az öcsémmel karöltve. Este már egyedül voltam abban az óriási házban, ami valaha a családunké volt. Kiültem az üres, sötét kertbe és zenét hallgattam. Azokban a percekben voltam a legnyugodtabb. Aznap éjjel négy órát tudtam végigaludni. 

Tegnap visszaértem a fővárosba, újra átbeszéltünk mindent Danival. Már érti, hogy mi történik velünk, csak elfogadni nem tudja. De ez már sajnos csak az ő harca. Én bármikor, bármiben a rendelkezésére fogok állni, ha segítséget kér, én igyekszem neki megadni. Ha kérdései vannak, akkor azokat megválaszolom. De sajnos egyedül kell ezeket feldolgoznia. Abban én nem tudok neki segíteni.

Ez után újra átmentem Zsuzsihoz, aki a világ legjobb altatóját nyomta bele a számba, így mára virradóan 10 kerek órát aludtam. :) A remegés megszűnt, kipihentnek érzem magam és csak remélni tudom, hogy ez így marad továbbra is...

Az elmúlt hetemben jelen volt minden szélsőség. A nem alvás- és a túl alvás. Az alkoholittas tombolás- és a magányos zenehallgatás. Szakítás- és összefonódás. Sírás elnyelés - és zokogás. Világmegváltó beszélgetés- és félresiklott kommunikáció. Megértés- és meg nem értettség. Elhagyás- és támogatás. 

De egyetlen dolog konstans volt mindvégig. Ez pedig a barátság. Ott állnak mellettem teljes vállszélességgel. Velem sírnak, velem örülnek, megvédenek. Biztonságban vagyok.

Megtörtént. Sikerült megint azt mondanom egy jó embernek, hogy "eddig tartott, vége". Megint azon gondolkodom, hogy mikor költözzek el, hogy szálljak ki ebből anyagilag úgy, hogy korrekt legyek. Megint szedhetem elő a zsákokat és elkezdhetem beledobálni a kacatokat, az emlékeket, a boldogság és a teljes élet reményét. Csupán azért, mert amikor belevágtam ebbe a kapcsolatba, akkor megint nem gondolkodtam előre, megint csak a vágy hajtott előre és megint hazudtam magamnak, ill. egy másik embernek is. 

Újra egyedül. Hiszen ezt akartam. A saját magam ura akartam lenni, hogy visszatereljem az életemet a helyes útra. Megint egyedül fogok enni, aludni, felébredni. Csak magamra kell vásárolnom, főznöm, mosnom. Csak magamért kell felelősséget vállalnom.

Mindez mégsem hangzik olyan kecsegtetőnek a szakítás utáni reggelen... De tudom, hogy így kell lennie. Ez volt a helyes döntés, innentől csak könnyebb és jobb lesz. Érzem.

Azt hittem, hogy már rég túl vagyok azon a kérdésen, hogy "ki vagyok én?"... Unom már ezt az állapotot, felháborító és szánalmas, hogy még mindig ezzel kell foglalkoznom. 

Ha meg kéne rajzolnom az életem vonalát, akkor egyetlen egyenessel tudnám azt ábrázolni. Egészen egy évvel ezelőttig, ahol azzal a bizonyos "ajtóbecsukással" eltértem az eredeti útvonaltól. Azon a ponton lesüllyedtem és abból az elcseszett állapotból építettem tovább az - ezen a szinten - eleve halálra ítélt életemet. Elegem lett. Itt a vége. Vissza kell térnem oda, ahol megtörtem az utamat. Fel kell állnom és meg kell szüntetnem azokat a tényezőket, amik fenntartják az alternatív valóságomat. 

Első lépés:

Sürgősen ki kell lépnem ebből a kapcsolatból. El akarom hagyni a világ legjószándékúbb, legsegítőkészebb, legjámborabb emberét azért, mert ő is a saját magam által generált hazug életem része. Lesz egyszer egy nő, aki a világ legboldogabb felesége lesz e mellett az ember mellett, de nekem ő sajnos kevés. Nem abban, és nem úgy nyújt támaszt és biztonságot, ahogy azt én szeretném. Mások az elképzeléseink, mások a vágyaink, más dolgok motiválnak, más dolgok fontosak, más a temperamentumunk, más a belső rezgésszámunk, más mindenünk... Ezért ez az a "tényező", ami jelenleg a legaktívabban fenntartja a lesüllyedt életutamat. 

Második lépés:

"Fényt" szerezni magamnak. Úgy érzem, hogy letompultam, nincs már bennem semmi különleges, szépen lassan beivódtam a társadalom nyúlós és egybefüggő masszájába. Mielőtt megtörtem volna az útvonalamat, még árasztottam magamból a mosolyt, a segítséget, a fényt, a fehér mágiát. Még a BKV ellenőrök is mosollyal reagáltak a kisugárzásomra. Ezt öltem ki magamból. Amitől igazán különleges voltam. Ezért aztán most ki kell törnöm ebből a ragadós ember-lápból és vissza kell szereznem a fényemet. Amitől én, ÉN voltam...

Harmadik lépés:

Vissza a hivatásomhoz. Újra azt akarom érezni, hogy ezért élek. Szeretettel és odaadással akarok segíteni az emberi sorsokon, a családi összetartásokon! Nem pedig kötelességtudatból, mint ahogy most teszem. Újra az a szakember akarok lenni, akihez felnőtt és gyerek egyaránt szívesen jön el és úgy távozik tőlem, mint akinek a beszélgetéseinktől ténylegesen megváltozott az élete. Újra szeretni akarom a munkámat, meg akarom szüntetni a futószalagot és minden sorsot újra ÉLETként szeretnék kezelni, nem pedig egy szervízelendő termékként...

Negyedik lépés:

Rendbe tenni a családomhoz való viszonyulásomat. Ha megváltoztatni nem tudom őket, akkor én magam fogok változni. Függetlenedni akarok tőlük érzelmileg és anyagilag egyaránt. Ha elhatárolom magam tőlük, akkor talán újra visszaszerzem az életbe vetett hitem. Akkor talán újra hinni fogok a család, a szeretet, az elkötelezettség, a felelősségvállalás, az anya és az apa, a férj és a feleség fogalmakban. Az összes lépés közül talán ez a legnagyobb vállalás, talán ez lesz a legnehezebb feladat. 

Ötödik lépés (ami csak akkor léphet életbe, ha az első négyet sikerült megvalósítanom.)

Miután újra visszakerültem a nekem megírt Sors-útra és azt érzem, hogy újra ÖNMAGAM vagyok, elkezdhetek gondolkodni azon, hogy mindezt megosszam valakivel. Csak az első négy lépés után vághatok bele újra egy párkapcsolatba, mert addig, amíg nem rendeztem le saját magam, esélyem sincs egy normális férfi-női kapcsolat létesítésére, pláne nem a fenntartására. Nem akarok több férfit tönkretenni a "nem-tudom-hogy-mit-akarok"-kal, a 'nem-tudom-hogy-kivagyok-és-mi-kell-nekem"-mel és magamat sem akarom feleslegesen áltatni a "most-talán-sikerülhet"-tel.... 

https://www.youtube.com/watch?v=_qTRcLYA_WU

Minden vágyam az, hogy szabadon, kötöttségektől mentesen élhessek. De ezt több, mint valószínű, hogy soha nem fogom tudni megvalósítani... A munkámban tele vagyok kötöttségekkel. Felelősséggel tartozom a gyerekekért, a kimondott szavaimért, életek alakulásáért. A magánéletemben viszont próbálok a lehető legszabadabban élni, de még ennek is határt szabnak a saját magam által meghúzott keretek. Hogy lehet ezt a kettőt összemosni?

Hogy lehet úgy szabadnak lenni, hogy közben párkapcsolatban élsz? 

Talán, ha azonosak lennének a prioritások. Ha ugyanazokon a dolgokon nevetnénk. Ha ugyanarra a koncertre vágynánk. Ha együtt éreznénk a zene ritmusát. Ha lehetne mellette saját, privát szférám is. Ha nem láncolna le az érzelmeivel, ha nem sajátítana ki a  világ elől, ha megérezné a barátság fogalmát, ha értené, hogy egy barát mindenek felett áll, ha....

Az elmúlt napokban sok minden letisztult bennem. Már sejtem, hogy mire vágyom és sejtem, hogy mi tehet boldoggá. Szeretnék visszatérni önmagamhoz, a gyökereimhez, mert nagyon elmásztam már mellőlük. Változtam. Sokat változtam. De attól félek, hogy ami az elmúlt fél-egy évben voltam, az valójában nem én voltam. Csak folytam az eseményekkel, nem érdekelt semmi és senki, csak az, hogy ÉN jól érezzem magam az adott pillanatban. Nem figyeltem közben arra, hogy ez mennyit tompít és csorbít az eredeti vonásaimon, hogy mivé alakítom saját magam, hogy merre tartok... Vissza kell térnem az eredeti útvonalamra, arra, amit nekem szántak, amit elfogadtam, aminek jó részét már ki is tapostam. 

A mostanában történő események döbbentettek rá arra, hogy ki voltam én azelőtt és mennyire jól éreztem magam akkor a bőrömben. Köszönöm annak, aki - tudatlanul bár, de - tükröt tart nekem, aki megpróbál visszadobni a helyemre, aki kézen fogva visszavezet azokhoz a dolgokhoz, amiket élvezek, oda, ahol igazán otthon vagyok. Köszönöm neki, hogy megismerhettem, köszönöm a Sorsnak, hogy elém vetette őt és kivárta azt az időt, amíg nyitottá váltam a szembesülésre, ill. a jó befogadására...

Úgy döntöttem, hogy újra belevágok a naplóírásba. Korábban (még a digitalizált világ megjelenése előtt) nagyon sok vaskos füzetet felhalmoztam, amikbe az aktuális gondolataimat, problémáimat, örömeimet írtam le. Ezek tartalma az idő múlásával párhuzamosan azonban szép lassan kezdtek átalakulni: a korábban siránkozásokkal, ill. az élet nagy kérdéseivel telehányt papírok helyére bekúszott egy "álmoskönyv". Ennek tulajdonképpen az volt a funkciója, hogy az éjszaka közepén bármikor előszedhessem az ágyam alól és leírhassam bele azokat a beteg képeket, amiket az agyam vetített a csukott szemeimre. Aztán ez is megszűnt. Jött egy óriási szerelmi csalódás (ki gondolta volna?!...), amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni. Akkor újra előkerült a naplóírás jelensége, de ez sem a "megszokott" formájú napi beszámolók összessége volt. Gyakorlatilag egy kisebb novellát hoztam így össze, ami a "Diary" címet kapta. Az említett kapcsolatom minden egyes felidézhető másodperce belekerült, így újra átélhettem az egészet, átértékelhettem a reakciókat, megláthattam azokat a nüansznyi jeleket is, amik a történések sodrásában akkor még észrevétlenek voltak számomra. Az írás közben nevettem és zokogtam egyszerre, de így legalább minden a helyére került. Olyannyira, hogy onnantól kezdve nagyon sokáig megint nem írtam semmit. 

Most pedig itt vagyok és újra késztetést érzek arra, hogy rend legyen bennem. 

Az említett kapcsolat után úgy kezdtem el szédelegni az életben, mint egy óriási atyai pofon után. Faltól falig dőltem, kerestem a helyem, de nem találtam sehol. Sokat változtam; gyurmaként alakítottak azok az emberek, akik belecsöppentek a világomba. Mindenki belémcsepegtetett valamit, volt aki csak keveset, volt aki nagyon sokat és volt olyan, aki anélkül állított újra arccal irányba, hogy arról ő maga egyáltalán tudott volna. 

De a legnagyobb változás öt évvel ezelőtt történt. Az a rózsaszín burok, ami 21 éves koromig körbefont, hirtelen szilánkokra tört. A szüleim elváltak, s a nagy fightolások kellős közepén csak mi hárman maradtunk egymásnak, a testvérek. Az öcsém felkészült az érettségijére, én az államvizsgámra. A húgom csendben megőrülve viselte a változásokat. Az anyám zokogva szidta az apámat, az apám darabjaira hullva öregedett 20 évet. Felelősséggel tartoztam értük, mindenki rám számított, nem omolhattam össze. Én lediplomáztam, munkába álltam és összeköltöztem azzal az emberrel, akit őrangyalként küldtek mellém onnan föntről. Életem legboldogabb három éve következett.

Aztán a megsemmisült rózsaszín burok bőrömbe ágyazódott szilánkjai elkezdtek vérezni.

Megszűnt a hitem. Nem tudom elhinni, hogy létezik egész életen át tartó boldogság, nem hiszek az anyámban, nem hiszek az apámban, nem hiszek a gyermekáldásban, nem hiszek a közös gondolkodásban, nem hiszek a kiegyensúlyozottságban, nem hiszek az elkötelezettségben. Mindez olyan erővel tört rám akkor, hogy kiléptem abból a kapcsolatból, ami... Nem tudtam leküzdeni a hitetlenségemet. Becsuktam magam mögött az üres, de élettel teli lakás ajtaját. Megöltem. A lakást, az életünket, a lehetőségemet, magamat...

Nihil következett. Megértettem, hogy mi az igazi üresség. Milyen az, amikor tényleg leszarom, amikor nem tud fájni semmi, amikor nem tudok örülni semminek. Csak lebegek és vegetálok. Iszom, táncolok és közben belülről rohadó mosollyal flörtölök. 

Összejöttem egy sráccal, akivel szex-partnerek lettünk. Aztán egyre többet lógtunk együtt. Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy néhány hónap leforgása után már velem él... De még mindig nem érzek semmit. Simogat, becéz, gondoskodik, elfogad, csodál és szeret. Én meg csak élek... Mellette és nélküle.

Ennek a blognak tehát az a célja, hogy újra megtaláljam  magam. Ha össze tudom szedni- és ragasztani a szilánkjaimat, akkor talán nem fogok több embert bántani az én-bizonytalanságommal, a "nem-tudom-hogy-mit-akarok"-kal, az érzéstelenségemmel, a nihilemmel. Újra önmagam akarok lenni, újra világítani akarok, újra izzani akarok! Gyilkolni vágyom a bennem élő elátkozott angyalokat...